backuppowersolutions.co.uk
A nyugati világban a demokrácia-deficit és a vállalatok túlhatalma állt (illetve a kettő összekapcsolása: a forgóajtó-modell). A közös motívum, ami összekapcsolta ezeket a mozgalmakat a diplomás résztvevők (túl)súlya. Ezekben az igen különböző történelmű országokban más közvetlen okokból, de mindenhol létrejött a diplomás munkanélküli fogalma. Az elsőre talán nem annyira sokkoló szóösszetétel mögött az a statisztikailag is alátámasztható állítás rejtőzik, hogy Észak-Afrikában a fiatal felnőttek között a munkanélküliek körében nagyobb arányban találhatók diplomások, mint a népességen belül általában. Azonban máshol sem érezhette jövőjét biztosítva ez a réteg: Chilében az egyetemek kvázi teljes fizetőssé tétele vágta ki annyira a biztosítékot, hogy egy diáklány vezette mozgalom képes volt terek megbénítására; Izraelben a középosztály volt a tüntetések keménymagja; az USÁ-ban "átlagon felüli végzettségűek" a tereket elfoglaló, zömében fiatal tüntetők. Összekötötte őket annak az álomnak az elárulása, hogyha megszerzik a diplomájukat, biztos és jólfizető állásuk lesz, ahol az egyetlen problémájuk az önmegvalósítás lesz.
A szikra nem állt meg Tunéziában, továbbterjedt a szomszédos Egyiptomra, melynek hasonló típusú berendezkedése mellett jóval nagyobb népessége még nagyobb hullámokat vetett. A kairói Tahrir tér a globális hullám jelképévé vált. 2011-ben további helyeken törtek ki hasonló tiltakozások: a Kínai Népköztársaságban, Portugáliában, Spanyolországban, Chilében, Izraelben, az USÁ-ban és Németországban (illetve egyéb helyeken, mint például Görögországban, de azokkal a szerző ebben a könyvben nem foglalkozik azok komplexitása miatt). Ezek a tiltakozási hullámok a különböző térségek jelentősen különböző berendezkedései miatt eltérő jelleget és taktikát mutattak, ami azonban korábban ismeretlen volt, hogy a forradami hevület nem állt meg egy ország, vagy annak térségben, hanem globális formát öltött: a különböző helyeken demonstrálók hatottak egymásra, eltérő helyzetük és céljaik ellenére kommunikáltak egymással. Az olyan tekintélyelvű rendszerekben, mint a tunéziai vagy az egyiptomi az alapvető(nek gondolt) demokratikus intézmények kiépítése volt a fő cél, a boldoguláshoz való jog kierőszakolása.
A kutatói állások hasonlóan. Az alacsonyabb végzetségűek körében a gig economy kezd pusztításba. A jövő termelését megelőgezve hitelből fut a világgazdaság. Azóta tudjuk, a reményt keltő kezdés ellenére az eredmények nem túl fényesek: a véres harcok Észak-Afrikában ugyan elmozdítják a hosszú ideje regnáló zsarnokokat, de helyüket politikai instabillitás követi, amiből az iszlamisták húsznak hasznot. A baloldali, demokrácia iránt elkötelezett erők támogatása ugyan megjelenik, de 10% alatt marad a választásokon. Az Occupy Wall Street elbizonytalanodását a new yorki rendőrség erőszakos fellépése követi, így tejesen a partvonalra szorul. Európában újbaloldali erők születnek (és azóta már tudjuk: vesztenek hamarosan), Görögországon akarata ellenére végigverik a diktátumokat. Én összességében örülök, hogy ezt a könyvet 2012 (vagy 2014) helyett 2020-ban olvastam. Örülök, mert így a végső elkeseredés helyett levonhatunk tanulságokat az ekkor létrejött mozgalmakból és bukásukból, illetve inspirálódhatunk a részleges eredményekből: A globális tőke térhódítása ellen lehetséges globális ellenállást, lázadást szervezni.
Ezt az elképzelést vágta pofon az, hogy hiába taszítják magukat adósságba még az egyetem alatt, ilyen munkájuk nem, vagy sokára lesz (nyugaton), illetve a megélhetésük gyötrelmes küzdelmek útján sem garantálható (az arab-világban). Nagyon fontos mozzanat a globális jelleg melllett a tiltakozások szervezésének virtuális terekbe költözése. A Facebook és a Twitter kulcsfontosságú szerepet játszott az Arab Tavasz kirobbantásában, így azokat a regnáló hatalom akár a teljes internet blokkolása kapcsán is megpróbálta elérni (vesztükre, mert az addigra utcára vonuló emberek elkezdtek személyesen is intenzívebben kommunikálni). A térségben a műholdas Al Jazeera adásai is tovább gerjesztették a folyamatot. Felbukkant az Anonymous, a pénzügyi szervezetek elleni digitális támadásokkal. A Guy Fawkes-maszk, mint (meglehetősen ellentmondásos) szimbólum. A digitális mellett a fizikai módszerek között is újítások jelentkeztek: az emberi mikrofon (a felszólalót kánonszerűen ismétlő tömeg), illetve maga a térfoglalás, mely szimbolikus jelentőségén túl az akciók koordinálását is megkönnyítette.
Magyarul a Napvilág kiadó gondozásában jelent meg, először 2014-ben. A cirka 250 oldalas könyv körülbelül első felében egy átfogó képet nyújt az először Észak-Afrikát és a Közel-Keletet (Arab Tavasz), majd a világ többi, jelentősen különböző rendszerű országát is elérő tiltakozás-, illetve lázadáshullámról. Feleveníti, hogyan indult egy elmozdíthatatlannak tűnő vezetőket és rendszereket sorra ledöntő népmozgalom egy líbiai kisváros reménytelenségébe végleg belekeseredő fiatal sráctól, akinek semmi módja nem volt hazájában érvényesülnie, de külföldre szökését is börtönnel jutalmazta a Tunéziát uraló rezsim. A rendkívül drasztikus és önmagával szemben is a legkínzóbb öngyilkossági (? ) formát választva, benzinnel locsolta le és gyújtotta fel magát, miután a hatalom utolsó piacos mérlegét is elvette tőle. Az eset talán nem is váltott volna ki a helyszínen nyilvánvalóan döbbenten és elszörnyedve bámészkodókon kívül nagyobb haragot, de a "közösségi" médiákból indulva, majd onnan a hagyományosabb médiák felé terjedve egyre jobban a felszínre az országban felgyűlt engedetlenséget, aminek a vége Tunézia különböző városaiban közterek elfoglalásával induló tüntetéssorozat lett.
Kifejezetten érdekes az arab-világ kérdése, ami Európából nézve sokszor nem kap reflektorfényt. A neopatrimonális, végtelenül elnyomó rezsimek fő problémája, hogy egy idő után magukat falják fel, miután egyre inkomptenesebb emberek kerülnek magas pozíciókba. Ezekben az országokban gyakran megvan egy polarizált versengés a hatalomért a modernizátor, nagyjából szekuláris/mérsékelt hadsereg, illetve az iszlamista erők között. A kiépült rendszerekbe az akár magasan képzett fiatalok nem tudnak beilleszkedni, hiszen a pozíciók kiosztása nem meritokratikus alapokon történik, így munka nélkül, vagy képzettségüknek nem megfelelő munkahelyekre kényszerülnek. A szerző felidézi, hogy a prekariátus létrejötte hogyan következik a Thatcher és Reagan által elindított neoliberális katasztrófa-sorozatból. A stagnáló tőke-profitábilitást a munkavállalói jogok és a szélesebb értelemben vett szociális háló szétverésével orvosolni kívánó irányzat pusztítása a diplomások körében is érezteti a hatását. A frissdiplomások hosszú évekig tartó várólistára kerülnek a hőn áhított jólfizető állásukhoz (úgynevezett gyakornokok), ami hosszú ideig tartó alulfizetettség, vagy munkanélküliség közötti választásként manifesztálódik.